Kicsit bedepiztem az elmúlt hetekben, ezért nem írtam. Nem tudok úgy tenni sajnos mintha minden rendben lenne körülöttem mikor nincs. Nem tudok cuki képeket, vidám történeteket mesélni, amikor belülről haldoklom, amikor úgy fáj az élet, hogy nincs is kedvem tovább küzdeni!
Ilyenkor inkább nem írok.
Először jött ugye a barátaim válása, amit nem értek, nem tudok elfogadni! Hova tart ez a világ?
Mindenki megőrült? De komolyan! Emberek olyan kapcsolatokat dobnak el maguktól, amiért mások ölnének! Mert az új izgalmasabb? De meddig? Normálisak ezek? Kapuzárásipánik, mi? Az, vagy csak egy skatulya, ami mögé el lehet bújni, felelősség vállalás nélkül!
Persze bennem is előtört minden újra, mert szeretem ha fáj! Aztán egy barátom írása rátett még egy lapáttal, aki a babája elvesztéséről írt, én marha meg el is olvastam! És kész! Megint ott voltam a kórházban, ahol a mennyezetet bámulva vártam hogy rám szakadjon az ég, és temessen örökre maga alá, mert nem tudok a gyerekem elvesztésének a gondolatával élni, nem tudok egy napot sem élni nélküle, amikor már olyan régóta vágyom rá! Igen, egy kis részem vele is ment! És ezzel el is érkeztünk életem legnehezebb időszakához, a pokolhoz, a feldolgozáshoz, az elengedéshez, ami nem kis önismereti kaland volt!
És amikor azt érzed hogy oké, eltelt 3 év, talán kezdek jobban lenni, talán tudom folytatni, akkor az az ember aki veled sírt a kórházban, amikor elveszítettétek a babátokat úgy hátba támad, mint előtte senki! Az érzés... hogy is mondjam...nem tudom, talán olyan mint amikor összedől egy kártyavár, és az a kártyavár az életed. De nem hibáztatom! Én sem bírtam volna nézni sokáig azt az élő halottat aki voltam, nem tudom meddig bírtam volna nézni a párom szenvedését, a depressziót, a pánik rohamokat. Kellett valami ami kiszakítja ebből, és pont kéznél volt a mindig vidám, mindig aranyos, nem mellesleg 2 gyermekes, tehát full termékeny barátnő! Jupiii, minden megoldva! És hirtelen én lettem a főgonosz, a közellenség, maga Darth Vader nagyúr! Viccet félretéve! Tényleg nem hibáztatom, megérdemeltem! És hálás is vagyok neki egy kicsit hogy megtette, mert szerintem ezzel mentett meg!
Megtanultam hogy minden csak egy döntésen múlik! Hogy felállsz, vagy meghalsz, hogy mész előre, vagy a múltban rekedsz, hogy szeretsz, vagy hogy nem, hogy jó napod lesz, vagy rossz, hogy harcolsz tovább, vagy nem. Minden döntés kérdése!
És ő úgy döntött hogy feláll, és megy előre, és nem szeret tovább! És én is úgy döntöttem hogy felállok, hogy nem halok bele ebbe az egészbe! Ez volt az első döntésem! Megtanultam lemondani dolgokról, elfogadni mindent úgy ahogy van, nem mást hibáztatni azért ami van, mert csak én tudok változtatni a saját életemen!!! És ez a titok!
Szóval ment az önmarcangolás két hétig, kicsit széthullottam, és újra kellett építeni magam. A transzformersz kutyafasza hozzám képest! :D
De már jól vagyok! :) Sok volt a meló is, és nem tudtam töltődni sehonnan, semmi másra nem jutott időm. Se séta, se olvasás, se hímzés, csak a mókuskerék! A pár napos nyaralásunk hatása, úgy elillant mint a fene, nyoma sem maradt már!
De ma van az én napom! Attila elment túrázni, úgyhogy az egész lakás az enyém! :)
Ha végeztem az írással gyorsan feltakarítok, mert az is vár rám pár napja, khmm...hete, aztán nem is tudom... hú hirtelen nem is tudom mit kezdek a fene nagy szabadságommal! :D
Az biztos hogy elmegyek sétálni, aztán leszőrtelenítem magam, mert már kezdek hajazni egy Yetire! :D
Tegnap megint felfedező túrán voltam a városban, és találtam egy hiper-szuper zöldséges piacot, ami biztos csak nekem ilyen nagy újdonság! Ott aztán tényleg minden van, fűszernövények, gombák, mindenféle húsok, zöldségek, gyümölcsök, virágok, savanyúságok...
Rebarbaráért mentem, de vettem egy kis szegfűgombát is kipróbálásra!
Aztán voltunk a tavaly telepített Boldogasszony rózsakertben, és csináltam sok szép képet. Hogy valamivel oldjam írásom negatív voltát egy párat fel is töltök! :D Puszi
Ez felért egy terápiával! ;)
