Ha tavaly valaki elmeséli nekem, hogy mi vár rám az elkövetkezendő egy évben, akkor körbe röhögöm!
Hogy az élet valami fura, csavaros módon rákényszerít arra, hogy az évek óta tartó egyhelyben toporgás, önmarcangolás helyett rálépjek végre a saját utamra, és valóra váltsam az álmaimat!
Hogy minden kimondott és kimondatlan vágyam teljesül, és nekem "csak" annyit kell tennem, hogy rábízom magam a gondviselésre, és ő oda sodor mindent a lábam elé!
Úgy költöztem haza tavasszal, hogy csak őszig maradok, -ekkor még fogalmam sem volt róla hogy hova megyek majd, semmi konkrét célom nem volt- ezután jött Attila, és elcsábított Kecskemétre.
Ősz elején költöztem. :)
Amikor otthon elvállaltam a telepvezetői munkát, az elején sokszor éreztem azt hogy én nem ezért tanultam, hogy a földet túrjam egész nap. A hülye egóm!
Aztán elkezdtem élvezni, magamba szívni azt a tudást, amit az évtizedek óta ebben dolgozó emberek megosztottak velem. Végre újra azt éreztem hogy a helyemen vagyok.
A munkám is meghozta gyümölcsét, mert a főnököm is látta hogy mennyire megszerettem a telepet, az embereket, hogy minden nap úgy jártam ki, mintha a saját gazdaságomba mennék.
Bocsánat, ha csapongok, de a világot át tudnám ölelni! :)
Látta ezt, és miután eljöttem tőle, olyan ajánlólevelet írt, hogy elsírtam magam örömömben!
Hogy ez tényleg én lennék, tényleg ezt gondolja rólam? :) A hülye kishitűségem! :D
Év elején azt is megfogadtam, hogy utazgatni fogok, tanulni, hogy magamért teszek mindent, hogy nem mástól várom hogy megvalósítsa az álmaimat!
Tegnap megkaptam egy nemesítő asszisztensi állást! El sem hiszem, fel sem fogom még! :))))
Sírni tudnék az örömtől, izgulok, félek, ezer érzés kavarog bennem! És valahogy azt érzem hogy ez még mindig csak az út eleje! :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése